Utolsó munkahelyemen kiköltözésem előtt repülőjegyeket adtam el. Megannyiszor ültem szemtől szembe olyan emberekkel akik első repülőútjuk előtt álltak, tanácsokat osztogatva, nyugtatva, bátoritva őket. A félelem az ismeretlentől bármikor felütheti a fejét. Leirtam nekik lépésről lépésre, hogy merre, mikor, mit kell tenniük; ha ismerjük a részleteket, tudjuk mire számithatunk, könnyebb leküzdeni a szorongást.
Az irónia viszont abban állt, hogy én sem ültem repülőn még soha azelőtt. Amit tudtam, azt csak elképzeltem, amit leirtam, azt csak hallottakból ismertem. De működött.
Viszont mikor végre megvásároltam online a saját csakis odautas repjegyemet Londonba, elárasztottak engem is a kérdések. Vajon elboldogulok?! Vajon időben leszek?! Vajon minden rendben lesz?! Vajon jól viselem majd a repülést?! Vajon földet érünk szerencsésen?! Vajon hová üljek?! Vajon a fapad az tényleg fapad?! Vajon csak én képzelődöm, vagy a homlokomra van irva, hogy ez első repülőutam, és nekem ez akkora nagy dolog?! Mert nekem tényleg úgy tűnt ….
A Ferihegyről repültem végül a rózsaszin Wizz járattal. Ablak mellett ültem és nem tetszett az érzés, úgy szoritottam a székkart, hogy megmeredtek az ujjaim. Enni, inni sem kellett. De földet értünk London Luton repterén és rám várt egy 8 éves kislány meg az apja, hogy elvezessenek új otthonomba (legalábbis ideig óráig), újfajta életembe a windsori kastély árnyékában ….