Így voltam én ezzel amikor ‘leejtőernyőztem’ Angliába. Elképzeltem, hogy egy sokkal jobb életszínvonal és lehetőségek tengere vár rám. Egzotikus, bátorságot és függetlenséget hírdető lépésnek érződött egy idegen országba, idegen emberek közé, ismerősök, barátok nélkül való elmozdulás.
Évek hosszát tanultam a Királyság történelméről, földrajzáról, irodalmáról, kultúrájáról, és bevallom vágytam rá, hogy egyszer majd lábamat vessem a brit szigeten. Most, majd három év ittélés után lelkesedésem lankadt. Rajongásom elpárolgott, és bár igen értékes élettapasztalatnak ismerem el az itt töltött éveimet, eredményeimet és viszontagságaimat, az otthonról hozott csendes fejet hajtást, toleranciát itt nélkülözhetetlennek kell véljem. A minap olvastam egy társas oldalon, hogy két középiskolás éveimből származó barátnőm Londonba készül látogatni. Hatalmas lelkesedésnek adtak hangot és ennek láttára fanyarul elmosolyodtam. De igaz, nekik ez nagy dolgot jelent, világlátást; ugyanúgy ahogy nekem is annak idején. És London tagadhatatlanul egy fiatalos, energiával teli, buliktól és mindenféle hasonló kalandoktól pezsgő, kultúráktól színes világváros. Ideig óráig…. Öregszem talán?! Igaz, változtak igényeim és elképzeléseim az életről, viszont a fanyar érzéshez az is közrejátszik, hogy az itt töltött idő alatt olyan dolgokat tapasztaltam, láttam, hallottam, éreztem, amelyek elgondolkodtattak, értékekről …
és őszintén gyakran kiváltják belőlem a honvágyérzetet.
Senkit elkeseríteni nem akarok. Minden sors, élethelyzet és -tapasztalat különböző és egyedi. Az otthon nekem mégsem itt van….