Nyitott szívvel érkeztem a windsor-i családhoz, munkáltatómhoz. Rokonok, barátok, ismerősök hiányában, bennük ez előbbiek egyvelegeként, pótcsaládot reméltem. Mint a későbbiekben kiderült, au pair munkát végezve, az esetek többségében, nem a gyerekekkel akad a legtöbb gond, hanem a felnőttekkel. Persze a beilleszkedés egy idegen családba nagyrészt a beilleszkedni próbáló személy jellemén, alkalmazkodóképességén múlik, az én esetemben, úgy érzem a magammal hozott értékek, mentalitás, a természetemmel, származásommal hozott büszkeség volt az ami meggátolta azt, hogy sok más au pair-hez hasonlóan huzamosabb ideig lakjak egy családdal. Meg persze a, talán korommal és megszokott életvitelemmel kapcsolatos függetlenség-igénylés, függetlenség-hiány. Windsorban két családnál ‘szolgáltam’ összesen öt hónap alatt. Mikor búcsúzásra került a sor, mindkét esetben a gyerekektől való elválás viselt meg és szomorított el, a szülőktől az udvariasság határain belül történt az istenhozzád. Én személy szerint nehezen tudom leküzdeni magamban a ‘lázadást’ ha magam körül vagy személyem ellen igazságtalanságot, hamisságot, átverést érzek, tapasztalok meg. Ilyenkor előtör a, talán székely, büszkeség, és aztán már nem sokszor van visszaút. Mindenesetre ha valaki hozzám hasonló helyzetbe kerül, vagy hozzám hasonlóan él meg dolgokat, annak azt tanácsolhatom, hogy maradjon önmaga, hallgasson a megérzéseire, de maradjon mégis tisztelettudó környezete iránt. A mi igazunk nem a másik fél igaza, de ez még nem jelenti azt, hogy ‘döfnünk’ kell.