Ha nincsen barátunk…

2010 december 15. | Szerző: AndiKiss |

Érkezésem utáni első pár nap, talán két hét is, az új környezetem felmérésével, szemlélgetésével telt, mely alatt magamévá próbáltam tenni a felismert alapszabályokat avagy háziszokásokat. Majd minden újnak számított és én lelkesen szívtam magamba az ingereket. A ház négy fala, valamint a hétköznapok teendői és a családdal való egy ritmusra való törekvés, egy hullámhosszon való létezés, kitöltötte perceimet, nem igényelve emellett kitekintenem a kis burokból, amely körülvett. Hálásnak éreztem magamat, hogy ily látszólag jómódú, jó lelkületű emberek közé kerültem és minden erőmmel próbáltam kedvükre lenni, elismerésüket elnyerni munkám, nyelvtudásom, felelősségteljes személyem, alkalmazkodóképességem által. Ha mégis a nap végére ’én’ percekre vágytam, diszkréten visszavonultam a szobácskámba az otthonhagyottakkal interneten társalogni, olvasni, tévézni vagy gyakran elmerülni egy forró kádvízben és kifújni magamat, avagy elmerengenem arról, hogy honnan jöttem, hol is vagyok, merre tartok…

Az ember mégis mindig többre vágyik és a kezdeti, beilleszkedős időszak elteltével, kezdtem kissé magányosnak, bezártnak, elzártnak érezni magamat a család körein belül. Főképp a hétvégéken tudatosult bennem, hogy ideje volna most már kimozdulnom kicsit, tágítanom burkom határait, megismernem hozzám hasonló helyzetben levőket, új, itteni barátokra való találás reményében. A hétvégeken ugyanis a család, a hétközi káosz, rohanás után, a meghittebb együttlétet kívánta, és én nem éreztem úgy, hogy ebben az ellazulásban köztük volna a helyem, sőt tolakodásnak érződött számomra ha unszolásukra mégis melléjük társultam a hétvégi programokban. Ekkor kezdtem aztán szabadidőmben kisétálnom a városba, szemeimet és füleimet nyitva tartva, remélve innen-onnan egy ismerős magyar szót. A család előző, szlovák au pair-jével találkozva és elbeszélgetve, tudomásomra jutott, hogy az ő ismerősei körén belül van egy Orsi nevű magyar lány és, hogy ővele megpróbálhatom felvenni a kapcsolatot. Volt egy telefonszám, valamint egy kávézó neve, ahol jelenleg a lány dolgozott. Most már csak rajtam állt, hogy megtegyem a lépést az ismerkedés, barátkozás irányába. Sms-em, telefonhívásaim által nem jártam sikerrel, így feladni nem akarva, elhatároztam, hogy felkeresem őt a munkahelyén. Egy szürke, esős hétköznapon, időt szakítottam a házimunkám mellett és besétáltam a windsor-i kastély lábához, ahol betértem a megnevezett kávézóhelységbe és a pultnál rendelve, Orsolya után érdeklődtem. Csodák csodája, épp ő szolgált ki. A hátam mögött gyülemlő sorra való tekintettel Orsi először röviden és kissé hidegen igazolta magát, majd megkért, hogy ha nem esik nehezemre várnom, akkor mikor csendesebb, vált velem pár szót. Vártam…  és attól a naptól fogva elindult egy láncfolyamat, amely Orsival kezdődve, további, kedvesebbnél, kedvesebb emberekhez, későbbi barátaimhoz, nyitott ajtót. Mai napig örülök, hogy nem félénken álltam a dolgokhoz, hanem tudva, hogy mi hiányzik, mit szeretnék, nyitottam az ismeretlen felé. Orsinak meg köszönöm, hogy a maga részéről érdeklődött személyem iránt és a felejthetlen, közösen megélt emlékeket, hisz megismerhettük egymást jóban és rosszban, a mai napig barátként.