Kipillantás a burokból
2010 december 20. | Szerző: AndiKiss
Miután az Orsival való megismerkedés megtörtént, egyik történés hozta a másikat és mindezek által rájöttem, hogy több magyar, valamint több ‘lehetőség’ van Windsor-ban, mint valaha sejtettem volna. Aznap este amikor lesétáltam a kastély árnyékában levő, igen népszerű King and Castle pub-ba, hogy Orsi szerint, találkozzak vele meg még ‘pár’ magyarral, ledöbbentem, jó értelemben, mikor kiérkezvén a teraszra, körös-körbe, a lábon állok és az asztalnál ülők mind anyanyelvemen csevegtek és köszöntöttek köreikben. Jó érzéssel töltött el a felismerés és aznap éjjel elalvás előtt kevésbe magányosnak, kevésbé elveszettnek, kevésbe megszeppentnek éreztem magamat, kíváncsian várva a holnapra ébredést és mindazt az újat és meglepőt amelyet az magával hozott majd. Orsi, mikorra én megismertem, már kinőtte az au pair korszakát, függetlenítette magát olymódon, hogy nem kellett családdal laknia, hanem két részidős állásból, a kávézóban és egy italkeresekedőben, annyit keresett, hogy saját maga bérelt lakást, szobát. A körülményekhez képest, ezt igen nagy teljesítménynek könyveltem el és mivel én hozzá korban is közel álltam (26 évesen érkeztem ki Angliába) meg hozzá hasonlóan egy ‘idegen’ családdal való lakás nem nekem való, természetemhez szabott volt, példaként tekintettem rá sokáig, annak példájaként, hogy hamarosan majd, egy szép napon, én is saját lábaimra állok és másnemű, ‘reálisabb’ munka után nézek. Ugyanakkor az Orsi által sugárzott hatalmas energiát és a világ meg az emberek felé nyílvánított nyitottságot, exuberanciát, a függetlenséggel járó feloldozó érzésnek ismertem el, és ez nekem is kellett! Bátorságot lehelt belém azon kommentek (az általam megismert, hozzám hasonló cipőben járó külföldiek részéről) sokasága is, miszerint nyelvtudásommal és korábbi munkatapasztalatommal, nagy eséllyel pattinthattam volna fel az au pair-kedés szűkös burkát magam körül, hogy magamnak jobban fizető, tudásomhoz, tapasztalatomhoz, ambíciómhoz méltóbb állást pályázzak meg. Mondanom sem kell, hogy miután ezek a gondolatok, érzések gyökeret vertek bennem, nem volt már visszaút és nem tudtam azonképp hálásnak éreznem magamat és úgy tekintenem a családon belül végzett munkámra, a kihívásmentesnek érződő mindennapjaimra, mint azelőtt, és ez viselkedésemen, hozzáállásomon is megérződhetett. Ekkora már voltak feszültségek a munkáltatóim és köztem és az igazság valahol félúton volt….
Ha nincsen barátunk…
2010 december 15. | Szerző: AndiKiss
Az ember mégis mindig többre vágyik és a kezdeti, beilleszkedős időszak elteltével, kezdtem kissé magányosnak, bezártnak, elzártnak érezni magamat a család körein belül. Főképp a hétvégéken tudatosult bennem, hogy ideje volna most már kimozdulnom kicsit, tágítanom burkom határait, megismernem hozzám hasonló helyzetben levőket, új, itteni barátokra való találás reményében. A hétvégeken ugyanis a család, a hétközi káosz, rohanás után, a meghittebb együttlétet kívánta, és én nem éreztem úgy, hogy ebben az ellazulásban köztük volna a helyem, sőt tolakodásnak érződött számomra ha unszolásukra mégis melléjük társultam a hétvégi programokban. Ekkor kezdtem aztán szabadidőmben kisétálnom a városba, szemeimet és füleimet nyitva tartva, remélve innen-onnan egy ismerős magyar szót. A család előző, szlovák au pair-jével találkozva és elbeszélgetve, tudomásomra jutott, hogy az ő ismerősei körén belül van egy Orsi nevű magyar lány és, hogy ővele megpróbálhatom felvenni a kapcsolatot. Volt egy telefonszám, valamint egy kávézó neve, ahol jelenleg a lány dolgozott. Most már csak rajtam állt, hogy megtegyem a lépést az ismerkedés, barátkozás irányába. Sms-em, telefonhívásaim által nem jártam sikerrel, így feladni nem akarva, elhatároztam, hogy felkeresem őt a munkahelyén. Egy szürke, esős hétköznapon, időt szakítottam a házimunkám mellett és besétáltam a windsor-i kastély lábához, ahol betértem a megnevezett kávézóhelységbe és a pultnál rendelve, Orsolya után érdeklődtem. Csodák csodája, épp ő szolgált ki. A hátam mögött gyülemlő sorra való tekintettel Orsi először röviden és kissé hidegen igazolta magát, majd megkért, hogy ha nem esik nehezemre várnom, akkor mikor csendesebb, vált velem pár szót. Vártam… és attól a naptól fogva elindult egy láncfolyamat, amely Orsival kezdődve, további, kedvesebbnél, kedvesebb emberekhez, későbbi barátaimhoz, nyitott ajtót. Mai napig örülök, hogy nem félénken álltam a dolgokhoz, hanem tudva, hogy mi hiányzik, mit szeretnék, nyitottam az ismeretlen felé. Orsinak meg köszönöm, hogy a maga részéről érdeklődött személyem iránt és a felejthetlen, közösen megélt emlékeket, hisz megismerhettük egymást jóban és rosszban, a mai napig barátként.
Házról házra…
2010 december 14. | Szerző: AndiKiss
Nyitott szívvel érkeztem a windsor-i családhoz, munkáltatómhoz. Rokonok, barátok, ismerősök hiányában, bennük ez előbbiek egyvelegeként, pótcsaládot reméltem. Mint a későbbiekben kiderült, au pair munkát végezve, az esetek többségében, nem a gyerekekkel akad a legtöbb gond, hanem a felnőttekkel. Persze a beilleszkedés egy idegen családba nagyrészt a beilleszkedni próbáló személy jellemén, alkalmazkodóképességén múlik, az én esetemben, úgy érzem a magammal hozott értékek, mentalitás, a természetemmel, származásommal hozott büszkeség volt az ami meggátolta azt, hogy sok más au pair-hez hasonlóan huzamosabb ideig lakjak egy családdal. Meg persze a, talán korommal és megszokott életvitelemmel kapcsolatos függetlenség-igénylés, függetlenség-hiány. Windsorban két családnál ‘szolgáltam’ összesen öt hónap alatt. Mikor búcsúzásra került a sor, mindkét esetben a gyerekektől való elválás viselt meg és szomorított el, a szülőktől az udvariasság határain belül történt az istenhozzád. Én személy szerint nehezen tudom leküzdeni magamban a ‘lázadást’ ha magam körül vagy személyem ellen igazságtalanságot, hamisságot, átverést érzek, tapasztalok meg. Ilyenkor előtör a, talán székely, büszkeség, és aztán már nem sokszor van visszaút. Mindenesetre ha valaki hozzám hasonló helyzetbe kerül, vagy hozzám hasonlóan él meg dolgokat, annak azt tanácsolhatom, hogy maradjon önmaga, hallgasson a megérzéseire, de maradjon mégis tisztelettudó környezete iránt. A mi igazunk nem a másik fél igaza, de ez még nem jelenti azt, hogy ‘döfnünk’ kell.
Nem minden arany ami fénylik …
2010 február 23. | Szerző: AndiKiss
Így voltam én ezzel amikor ‘leejtőernyőztem’ Angliába. Elképzeltem, hogy egy sokkal jobb életszínvonal és lehetőségek tengere vár rám. Egzotikus, bátorságot és függetlenséget hírdető lépésnek érződött egy idegen országba, idegen emberek közé, ismerősök, barátok nélkül való elmozdulás.
Évek hosszát tanultam a Királyság történelméről, földrajzáról, irodalmáról, kultúrájáról, és bevallom vágytam rá, hogy egyszer majd lábamat vessem a brit szigeten. Most, majd három év ittélés után lelkesedésem lankadt. Rajongásom elpárolgott, és bár igen értékes élettapasztalatnak ismerem el az itt töltött éveimet, eredményeimet és viszontagságaimat, az otthonról hozott csendes fejet hajtást, toleranciát itt nélkülözhetetlennek kell véljem. A minap olvastam egy társas oldalon, hogy két középiskolás éveimből származó barátnőm Londonba készül látogatni. Hatalmas lelkesedésnek adtak hangot és ennek láttára fanyarul elmosolyodtam. De igaz, nekik ez nagy dolgot jelent, világlátást; ugyanúgy ahogy nekem is annak idején. És London tagadhatatlanul egy fiatalos, energiával teli, buliktól és mindenféle hasonló kalandoktól pezsgő, kultúráktól színes világváros. Ideig óráig…. Öregszem talán?! Igaz, változtak igényeim és elképzeléseim az életről, viszont a fanyar érzéshez az is közrejátszik, hogy az itt töltött idő alatt olyan dolgokat tapasztaltam, láttam, hallottam, éreztem, amelyek elgondolkodtattak, értékekről …
és őszintén gyakran kiváltják belőlem a honvágyérzetet.
Senkit elkeseríteni nem akarok. Minden sors, élethelyzet és -tapasztalat különböző és egyedi. Az otthon nekem mégsem itt van….
Várakozás
2009 szeptember 11. | Szerző: AndiKiss
2007 májusában miután először hívott fel a windsori család, hogy hangomat is halljak, minden hihetetlen gyorsasággal zajlott. Én abban az időben egy temesvári turisztikai irodánál dolgoztam, mint turisztikai és ticketinges ügynök. Szerettem a munkámat, a környezetem, a társaságot, a főnöknőmet, de a kocka el volt már vetve (fél évvel azelőtt indítottam be a folyamatot egy ügynökségen keresztül, hogy au pair- ként próbáljak szerencsét valamely más országban), nem akartam már meghátrálni.
– Vágjunk akkor bele! -és megtörtént a felmondás. Két hetet kellett még ledolgoznom. A családdal való beszélgetések jól bonyolodtak és nekem már ‘csak’ pár teendőm akadt: lezárjam otthoni ügyeimet; vásároljak egy új, nagyszabású bőröndöt, hogy nekifoghassak összepakolászni az életemet különböző tulajdontárgyak formájában; kölcsönkérjek egy kis pénzt, hogy lefoglalhassam csak odautas repjegyemet az Egyesült Királyságba; elbúcsúzzak családtól, barátoktól. De aztán egyik percről a másikra beköszöntött a pánik, a gyomorszorongató várakozás …. Mikor már azt hittem sínen van minden, beköszöntött a csend; nem az a csend amelyre általában vágyik az ember, a megnyugtató, a kiegyensúlyozó, a regeneráló, hanem az amikor ez éppen nem az amire szükséged van. Mielőtt megkaphattam volna a zöldutat a repjegyem megvásárlásához a család hirtelen ‘elhallgatott’; nem jött levél, sem telefon nem csörgött, írtam, hívtam, nem válaszoltak. Az ügynökséggel is felvettem a kapcsolatot; annyit sikerült megtudnom, hogy a londoni irodában akadt egy kis gond … Várnunk kell. És következett pár zaklatott, idegrángató nap, amikor úgy éreztem felfordul velem a világ, amikor István, a király sorai szerint azt éreztem, hogy az ’ember már nem tudja mit is akart’, ‘lassan a hüvelybe rozsdáll a kard’. Hisz feladtam otthoni biztos munkahelyemet, belevágtam valamibe amitől addig rettegtem, meghoztam egy nehéz, önálló döntést, el kellett búcsúznom attól ami addig az életem volt, attól ami addig voltam, és …. most akkor mi lesz?!
Zavarodottságomban, pánikomtól sarkallva felhívtam főnöknőmet és megkérdeztem tőle, hogy ha véletlenül mégsem jönne össze az angliás elmenetelem, akkor visszafogadna-e a céghez. Ő áldott jó lelkű volt és azt mondta, persze. Ez valamennyire megnyugtatásként szolgált. Aztán csak pár nappal elutazásom előtt érkezett a várva várt telefonhívás a windsor-i családtól, amelyben nem kértek elnézést a huzakodásért, de megadták a zöldutat.
Később derült ki, hogy nézeteltérés történt a család meg az ügynökség londoni irodavezetője közt azzal kapcsolatban, hogy mennyit fizessenek értem, mennyit érek nekik ….
Irónia
2009 szeptember 8. | Szerző: AndiKiss
Utolsó munkahelyemen kiköltözésem előtt repülőjegyeket adtam el. Megannyiszor ültem szemtől szembe olyan emberekkel akik első repülőútjuk előtt álltak, tanácsokat osztogatva, nyugtatva, bátoritva őket. A félelem az ismeretlentől bármikor felütheti a fejét. Leirtam nekik lépésről lépésre, hogy merre, mikor, mit kell tenniük; ha ismerjük a részleteket, tudjuk mire számithatunk, könnyebb leküzdeni a szorongást.
Az irónia viszont abban állt, hogy én sem ültem repülőn még soha azelőtt. Amit tudtam, azt csak elképzeltem, amit leirtam, azt csak hallottakból ismertem. De működött.
Viszont mikor végre megvásároltam online a saját csakis odautas repjegyemet Londonba, elárasztottak engem is a kérdések. Vajon elboldogulok?! Vajon időben leszek?! Vajon minden rendben lesz?! Vajon jól viselem majd a repülést?! Vajon földet érünk szerencsésen?! Vajon hová üljek?! Vajon a fapad az tényleg fapad?! Vajon csak én képzelődöm, vagy a homlokomra van irva, hogy ez első repülőutam, és nekem ez akkora nagy dolog?! Mert nekem tényleg úgy tűnt ….
A Ferihegyről repültem végül a rózsaszin Wizz járattal. Ablak mellett ültem és nem tetszett az érzés, úgy szoritottam a székkart, hogy megmeredtek az ujjaim. Enni, inni sem kellett. De földet értünk London Luton repterén és rám várt egy 8 éves kislány meg az apja, hogy elvezessenek új otthonomba (legalábbis ideig óráig), újfajta életembe a windsori kastély árnyékában ….
Mire születtem?!
2009 szeptember 1. | Szerző: AndiKiss
Ezt tartottam sokáig életem nagy tragédiájának. Mert attól a perctől, hogy eltanácsoltak az általam megálmodott pálya felől, úgy éreztem, hogy a sorsomnak vetettünk keresztbe, hogy az én életem kitért a megszabott vágányról, hogy énnekem ettől fogva keresnem kell az utam, keresnem kell a küldetésem, és, hogy semmi sem lesz már az igazi. És meglehet, hogy tini éveim lázadásai ezzel voltak kapcsolatosak. Valamit el kellett folytanom magamban, és ez nem nyugodott, forott bennem mint láva. Mert attól fogva abbahagytam a festést, rajzolást; nem éreztem már azt, hogy gyakorolnom kellene; nem akartam vesziteni az időmet valamivel ami fölösleges ….
És bár én döntöttem úgy, hogy nem épitem már azt az életet, azt a karierrt, jövőt, amelyet elképzeltem magamnak, mégis vádoltam szüleimet, mert nem hittek elégge bennem, a sorsot mert cserbenhagyott, mert a mai napig sem érzem azt, hogy valamire születtem volna, hogy valamely szakma igazán találna. Szenvedélyem, kitartásom, ambicióm olyan területekre sugároztam, amelyekben nem leltem önmagamra, nem hozták azt a várva várt bizonyságot, hogy igen … ez az, ez volnék én, és ebben tudnék kibontakozni, ebben volnék én jó, vagy akár a legjobb.
De mára már feladtam a vádaskodással, a nehezteléssel, a folytonos visszatekintéssel. Mára már úgy gondolom, hogy ha tényleg különleges tehetséggel lettem volna megáldva, és az lett volna megirva a nagykönyvben, hogy művészként keressem a kenyerem, akkor megtörtént volna, akkor nem adtam volna fel olyan könnyen, akkor nem esne annyira nehezemre, hogy ceruzát vegyek a kezembe, érezve, hogy ennek rugalmasabbnak kellene lennie. Nem ruházhatom elszúrt lehetőségeim kihagyását másokra, szüleimre, bárkire, magamon kivűl.
És számtalanszor kezdtem zéróról …. Újra meg újra belevágok, félelmeim ellenére, valami újba, valami ismeretlenbe, és bár még mindig nem ülepedtem le teljesen, nem találtam meg a nekem legotthonosabb miliőt, szakmát, azért próbálkozom, feszitem korlátaimat, reménykedem, és tudom, hogy mindez javamra válik, közelebb visz ahhoz, hogy felismerjem mi jó nekem, mi tesz boldogabbá, egészebbé, felelőségteljesebbé.
Nagy Britanniába való költözésem is erről szólt, egy tiszta lappal való kezdésről, és bár nem volt könnyű, úgy hiszem a dolgok már csak jobbak lehetnek, hisz rengeteget tanultam, tapasztaltam magamról, a világról, és megtaláltam újra a szerelmet, a biztonságot, az önzetlen szeretetet, a reményt, hogy remélhessek.
Miért menekülünk?
2009 augusztus 28. | Szerző: AndiKiss
Miért van az, hogy ha úgy érezzük összedőlt bennünk és körülöttünk a világ, távolságot választva és türelmesen várva, esélyt kapunk arra, hogy újraépitsük homokvárunkat, amely talán még pompásabb, erősebb lesz mint bármelyik előbbi?!
A f’ájdalom és csalódottságérzet különös bátorsággal ruház fel. Mit veszithetünk?! Mi lehet már ennél rosszabb?! Jöjjön hát aminek jönnie kell! És rajta, azon kapjuk magunkat, hogy olyasmibe vágtuk a fejszénket ami azelőtt kizárt volt, valami elrettentő, valami kecsegtető, de túlságosan szürreális.
És ha már belevágtad a fejszédet, engedd sodortatni magadat az árral. A sorsunkat igenis formázhatjuk, azokkal a lehetőségeinkkel, választasainkkal, amelyeknek saját akaratunkból nyitunk ajtót, vagy ablakot, hogy beáradjanak az életünkbe.
Én ezt tettem és nem bánom amit cselekedtem. Változtam, formálódtam, új önmagamra leltem. Tudom, hogy mit szeretnék, mi volna jó nekem, és …. csak továbbra is követni szeretném a boldogságomat ….
Laura… I.
2011 április 7. | Szerző: AndiKiss
Az iskolaudvaron pillantottam meg. Napokon keresztul figyeltem, mielott vegul megszolitottam. Babakocsit tologatva erkezett mindig. Oltozkodese es kinezetele arra engedett kovetkeztetni, hogy nem anyuka es nem idevalo, hanem valamilyen mas orszagbol erkezett, talan eppen o is au pair, hozzam hasonloan. Kesobb kiderult, hogy a kislany akire vart baratnoje annak a kislanynak akire en vartam. Bemutatkoztunk egymasnak es innentol kezdve egy furcsa, intenziv baratsag vette kezdetet… az a fajta, amely felszabadit es a magasba emel, majd meglancol es lehuz a melybe…
Oldal ajánlása emailben
X